Tovább lépdeltünk a jó eséllyel kecsegtető vadföldének nevezett tisztás felé. Barátom haladt elől, mígnem meglátott valamit, amit én nem. Mozdulatlanná dermedt, ez amolyan jelzés arra nézvést a hátul haladónak, hogy téma van a közelben, így aztán magam is megálltam. Én nagyon nem láttam, amit ő, ezért feszülten néztem abba az irányba amerre ő is nézett. Intett, hogy élesítsem a gépet és menjek előre, nem igen tudtam mit, és merre kell fotózni, de úgy tettem, ahogy kérte. Meg is lett az eredménye, ugyanis nem vettem észre az egyik sziklán már régóta minket, figyelő őrszemet a mufloncsapatból. S mivel nem láttam őt ezért mindenféle óvatosságot nélkülözve, ám kellő óvatlansággal, haladtam felé, ezért el is illant a csapattal együtt a helyszínről. Barátom morgolódott, hogy hát nem láttad az orrod előtt volt, fenn a sziklán. Be kellett ismerjem, nem láttam, azt tisztán hallottuk, hogy a szikláról a fennsík tetején már ők is minden rejtőzködő taktikát nélkülözve elrohannak abba az irányba ahonnan mi érkeztünk. Gondolom mindenkinek világos, hogy ennek a témának is lőttek.

Keseregve kicsit a sikertelenségen, de az ösvényen tovább ballagva megérkeztünk vadföldére, mivel itt sem, volt egy árva vad sem, berendezkedtünk egy fa alatt, hátha mégis erre téved egy kósza lencsevégre való alany. Miközben a tisztás szélén a fa lombja alatt kushadtunk a világ dolgairól elmélkedtünk. Az ilyen környezet valahogy előhozza a filozófust az emberből, bár ránk amúgy sem jellemző, hogy véka alá rejtenénk a véleményünket, így aztán nálunk környezet független a gondolatok előtululása s azok másikkal való megosztása. Szó szót követett a fényképezésről, a politikáról, ezen belül is a helyi aktuálpolitikai kérdésekről. Alapjában véve a dolgok nyolcvan százalékában egyetértünk, amiben meg nem azt jól megcsámcsogjuk. Magam ezeket élvezem leginkább érvek, ellenérvek, igazságok, féligazságok, néha demagógia. Mi így gyúrjuk, formáljuk egymás és saját magunk véleményét.

Be kellett látnunk, hogy ha éjfélig lapulunk sem lesz kapás ezért visszaindultunk az autóhoz. Menjünk át itt keresztbe az erdőn hangzott a verdikt. Oké menjünk, itt már én haladtam elől, mert meg volt beszélve a feleségemmel, hogy 19:00-ra hazaérek, mert egy gyereket a buliból haza kell fuvarozni. Ezért gondoltam diktálom a tempót, ne szüttyögjünk már, mint Tót a pipán. Már majdnem kiértünk egy tisztásra, amikor megláttam egy muflont. Megálltunk, magam a meglepetéstől még leülni is elfelejtettem előttem áll mintegy 50 m-re és nem akar elfutni, úgy ahogy voltam állva próbáltam lefényképezni. Mivel a barátom a hátam mögött volt kétségbeesett igyekezetét nem igen vettem észre, ami arra irányult, hogy megértesse velem némán pusztán mozdulatokkal, hogy üljek már le. Csináltam két-három fotót akkor hátra néztem, végre észleltem, a „parancsot” leültem és láttam, hogy így nem tudom jól lefotózni, hát újra kiegyenesedtem, de ekkor sem mozdult pedig szemeztünk egymással, ekkor vettem észre egy fekete pamacsot, ami mozgott a fák között a fényképezőgép optikájában láttam, hogy újszülött muflon az. Ezért nem megy el nem akarja magára hagyni a kicsit. Ebben a pillanatban még nem is fogtam fel, hogy esetleg ártó a jelenlétünk, igyekeztem minél jobb fotót készíteni, persze az izgalomtól, a kész képek visszaellenőrzését elmulasztottam így aztán rossz beállítással, rossz képek lettek. Az anya kicsinyét hívta de, az csak a két fa között mozgott ahol azt percekkel ezelőtt világra hozta. A kicsi két hátsó lába között még ott fityegett a köldökzsinór, s az anyát jobban szemügyre véve láttam, hogy még belőle is lóg valami véres. Ekkor tudatosult bennem, hogy ha most itt hagyja az anya, a kicsit akkor lehet, hogy bajt okozhat a jelenlétünk. Az anya hiába hívta ő még nem tudta mit jelent ez a hang, mivel mi sem igen tágítottunk az anyja hol közelített a kicsi felé, hol meg távolodott tőle. S mivel egyre messzebb merészkedett vissza a kicsihez rájöttem, hogy itt fogja hagyni, mert fél tőlünk. Hátraszóltam a barátomnak menjünk innen mert a ez a kicsi most született, és félek az anyja itt fogja hagyni. Persze, megint nem egyet gondoltunk ő vérbeli fotósként képet akart a kicsiről. Mit számít még öt perc, üljek le és fotózzunk. Mindeközben az anya eltávolodott, mi már nem is láttuk őt, ő nyílván szemmel tartott minket, mert a kicsinyének szóló hívó hangot még mindig hallatta. Most pozíciót váltva de a kicsitől biztonságos távolságban tovább fényképeztünk, én már nagyon türelmetlen voltam, könyörgésre fogtam, menjünk már innen, míg végleg el nem riasztjuk az anyát. Így aztán a kicsit magára hagyva kiballagtunk a tisztásra, itt az izgatottságtól zihálva taglaltuk az eseményt. Már a cimbora is izgatott volt, bajt okoztunk-e? Így aztán felhívta egy szakértő ismerősét, aki azt mondta az anya, nem hagyja ott a kicsit, ha nem nyúltunk hozzá. Kezdtünk megnyugodni, meg nem fogtuk (hogy is fogtuk volna meg még le sem nyalogatta az anyja), sőt 30 m-nél közelebb sem mentünk hozzá. Érdekes volt látni, hogy azokat a rügyeket, amiket elért miközben csetlett botlott már kóstolgatta, milyen csodálatos is a természet. A kocsi felé ballagva még egy vadászt is felhívtunk, megerősítette, amit előbb mondtak.

Hazaérve jött aztán a fekete leves a képek közül talán kettő, ha használható! Tehát ebből a szempontból abszolút csalódottnak kellene lennem. Mégsem vagyok az, miért nem? Azért mert egy rendkívül kellemes sétát tettem egy csodálatos bakonyi erdőben a Kabhegy alatt, és azt a csodát, amit a gyermekeim születésénél a szülőszobán átéltem most itt a vadonban is egy pillanatra megint megízleltem. Ajándékba kaptam/kaptunk a sorstól 15 percet, amit ennek az újszülött muflonnak a közelében eltölthettünk.

Igen valószínűleg soha az életben ezt így a természetben nem élhetem majd át, igen elszalasztottam az év természetfotóját elkészíteni. De mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy ott lehettem, és láthattam, amit láttam. Köszönöm……