Titibi blogja

A húgom az oka a családfa mániám kialakulásának ez teljesen egyértelmű, ő az aki egyszer átadott néhány nevet és néhány fényképet és egy klasszikus szépszülőkig felrajzolt családfát. Azonnal kíváncsi lettem, milyen részletek maradtak még ismeretlenek előttünk a család múltjáról? A másik felelős, apu unokatestvére Major György, ő már olyan adatokat hozott, amit mi még nem is mertünk álmodni, hogy valaha is megszerezzük. Nem csak nevek álltak immár a családfa Pászti ágán, hanem majdnem minden név mellett születési és halálozási dátum. Információ arról, hogy őseink melyik város, melyik utcájában nevelték őseinket. S az a fotó, amit Gyuri bácsi hozott, amin üknagyapám szerepel együtt dédnagyapámmal, dédnagyanyámmal valamint nagyapámmal és lány testvéreivel, szóval az a fotó végleg eldöntötte a kérdést: kutatnom, kell.

A vasútmániámért egyértelműen Dr. Zrínyi Miklósnét teszem felelőssé, ha ő az általános iskola után nem ajánlja a családomnak, hogy menjek a Mechwart András Ipari Szakközépiskolába, akkor ma valószínűleg központi fűtés szerelőként élném az életem. Másodsorban pedig felelős egy csomó vasutas kolléga, mert amikor eldöntöttem, hogy a középiskolás barátaimhoz hasonlóan mozdonyvezető leszek, akkor csodálatos mozdonyvezetőket, oktatókat ismertem meg. A vasútmániám kialakulásában a végső döfést Halász István egykori oktatótisztem, adta meg amikor egyszer megkért menjek el neki a nosztalgia kft boltjába, ahol árulják a vasúthistória évkönyvet. Míg visszafelé tartottam a könyvvel hát mit ad isten belelapoztam, mit mondjak tetszett, nem kicsit, NAGYON! Amikor átadtam neki tudtam, hogy ha az utolsó forintjaimat is kell ráköltenem a könyvre másnap már nekem is lesz. Úgy volt, alig vártam, hogy leteljen a szolgálat, utána útban hazafelé utolsó forintjaimon jó egy héttel a következő fizetés előtt megvettem. Még aznap éjjel elolvastam a számomra legérdekesebb részeket. (Ma azokkal az emberekkel dolgozom egy bizottságban, akik azokat a fejezeteket írták, erre akár büszke is lehetnék, de csak érdekességként írom le!)

Novemberben ünnepeltünk, édesanyám családjával ezen belül is az Üveges ágnak, leszármazottaival jöttünk össze, hogy köszöntsük egymást. Mit mondhatnék, úsztam az árral, gyorsan minden családból magam mellé ültettem azt, akinek leginkább a fejében vannak a saját ága adatai beírtunk mindent, amit csak lehetett.

Sikerült megtudni, hogy valószínűleg Üveges Jánosnak hívták az üknagyapámat, hogy dédnagyapámnak Üveges Ágostonnak, volt egy József nevű testvére. S erről az ágról itt is volt a jelenlegi tudásom szerinti legöregebb Üveges: Üveges János. Ágoston dédnagyapám élő gyerekei közül csak Kálmán nem jött el de az ő fia és teljes családja velünk volt. Az élő testvérek, aki keljöttek: László; Magdolna; Imre, természetesen mindhárom testvér leszármazottai itt voltak. Sajnos a hét testvérből három már nincs közöttünk a legidősebb István még 1945-ben (leszármazott nélkül), nagyapám Ferenc 2000-ben, János egyelőre általam nem ismert időpontban halt meg.

Négy generáció volt jelen a találkozón. Ágoston és testvére gyermekei, mint első generáció; második generációként édesanyám és unokatestvérei, harmadik generációként én és másod-unokatestvéreim. (Ezt én leginkább dédunokatestvérnek nevezem. Itt érdekesség, hogy anyu legfiatalabb unokatestvére nálam öt évvel fiatalabb, ergo sokan azt hiszik nekem unokatestvérem). S negyedik generációként a gyermekeim és az ő harmad-unokatestvéreik (Ükunokatestvérek). A legidősebb születési ideje és a legfiatalabb születési ideje között (1932.05.05. és 2007.09.13) valamivel több, mint 75 év van.

Az, hogy kellene egy ilyen bulit tartani évekkel ezelőtt felmerült, ezért is leginkább a húgomat terheli a felelősség, de sokáig csak terv maradt. Mígnem Imre anyu unokatestvére elhatározta, itt az idő meg kell tartani a bulit, nincs mire várni. Ezúton is hála és köszönet neki, hogy ezt a kisebb esküvővé alakuló rendezvényt megszervezte és pláne azért, hogy megfinanszírozta. Nagyon jól esett látni milyen jól érzi magát mindenki, legfiatalabbtól a legidősebbekig folyt a tánc. Ha a zenészek megpihentek, akkor felcsendültek jó nóták. Remélem, hogy ez csak az első ilyen összejövetel volt és nem az utolsó.

Már ott elkezdtünk többen ötletelni azon, hogy hogyan lehetne hagyományt teremteni a családi randevúból. Szó volt közös piknikről, esetleg gulyás főzéssel, pince bulival.

Azt már a buli előtt megtudtam, hogy az én 2005-ben született kisfiam, már nem lehet a legfiatalabb Üveges leszármazott, mert Zsombor a fenti születési dátumával messze fiatalabb nála, de hogy a bulit végül szervező Imre is megörvendeztet minket egy 2007-es utóddal ez mintha titkos infó lett volna. Sőt Üveges Zsuzsannának is idén született meg az unokája. Hát mit kívánhatnék mást a családnak, mint azt, hogy sok ilyen évünk legyen még, Üveges János ezeknek, az újszülötteknek a szépapja, minden bizonnyal elégedett lenne az idén született három szépunokával.

Készítetem egy mérleget Üveges Jánosnak, és nejének van ma 11 szépunokája; 26 ükunokája; 21 dédunokája (itt már sajnos vannak, akik nem élnek); 9 unokája (ebből öt még él); és két gyermeke (már nem élnek). Remélem, hogy az epöli mikrofilmek átkutatása során még találok a két gyermek mellé további testvéreket, akikre a ma élők már így nem emlékeznek, és tovább gyarapodik ez a szép családfa.

Hát valahogy így van az, amikor az ember nem tud szabadulni a kialakult mániájától, és miközben a múltat kutatja jól tisztába, jön a jelennel is!

Eddigi bejegyzéseim semmi rendszert nem tartalmaznak, legfeljebb annyiban, hogy mindegyikben van egy kis vasút. A fene se érti hogyan csempésztem bele a témát mindegyikbe. ;-) Most megint tartom magam a rendszeertelenségemhez.

Tegnap egy fotós barátommal elmentünk vadakat fényképezni. Eredetlieg egy jól behatárolt területen élő muflon (nem muff J) populációt céloztuk meg, mint témát. Jól rákészültünk az akcióra, felvettem a friss terepmintás nacimat, a terepmintás pólót, a fotós hátizsákot és irány a természet lágy öle. Mindenképpen mennem kellett otthonról mert a legkisebb lányom születésnapi bulija zajlott délután és nekem ilyenkor állandó balesetveszélytől tartva folyamatos késztetésem van a fegyelmezésre, így viszont a gyerekek nem éreznék jól magukat, meg én sem.

Az indulás után nem sokkal még az autóban ülve láttunk a műútról egy éppen zsákmányt ejteni készülő rókát, pont úgy pózolt mint a vizslák a vadászaton ha észlelik a vadat. Mivel teljes figyelmével a leendő áldozata felé fordult ezért azt gondoltam jó lenne megállni és lefotózni, de mire a fékre léptem már olyan helyen voltunk ahonnan nem tudtuk volna becserkészni ezért inkább tovább mentem.

Alig hagytuk ott az autót a műút mellett, amikor megugrasztottunk egy szarvas tehenet. Mire a fényképezőgépemet bekapcsoltam már el is suhant a rémült állat. Szomorúan konstatáltuk, ha volt is még szarvas a közelben azt valószínűleg riasztotta a nagy rohanásával, és ha a riasztottnak éppen nincs jobb dolga csatlakozni fog a menekülőhöz. Pusztán a jobb félni, mint megijedni gondolatot magáévá téve. Így aztán kicsit lazábban, a lábunk alatt ropogó törő gallyakra kevésbé figyelve és csevegve haladtunk tovább. Itt egy ideig nem lesz mit fotózni.

Egy fekete harkály kopácsolt valamelyik közeli fán, szerettem volna lekapni őkelmét, de barátom azt mondta ez a madár nagyon mozgékony, nagyon keveset van egy fán, mire megvolna a beállítás tutira, elrepül. Így aztán megint csak nem készült egy fotó sem. Mivel már bizsergett az ujjam, akarom mondani, mivel már amolyan harmadfokú tolófájásos késztetésem volt az exponálásra, kiszemeltem magamnak egy virágot és két-három lövéssel digitalizáltam őkelmét. Azért is készülnek fotók akárki meglássa, mondtam magamban. Persze az addig csörtető barátom kapásból kommentálta, hogy a vadak (akik nyílván éppen itt lapulnak a közelben) semmire nem allergiásak annyira, mint a felcsapódó tükör hangjára, ezért ha nincs fontos fotózni való, akkor inkább ne lövöldözzek itten a vak világba. Gondoltam magamban, amit gondoltam, de a nap végén mégiscsak be kellett látnom igaza volt, akárhogy csörtettünk ugyanis később, mégis lett téma éppen az orrunk előtt, de erről később.

Mivel a levegőbe szippantva valami olyat éreztünk az orrunkkal, mintha vad lenne a közelben a csevegést, beszüntettük és a lábunk alá is le-letekintve, igyekeztünk közel 100 kilós testünket inkább csak tovasuhanó piheként továbbítani leendő modelljeink felé. Persze a közelben sem voltak. Azonban elérkeztünk egy sziklás részhez, (ugyanis muflonokat akartunk fotózni, mint mondottam volt vala) látszott a nyomokon, hogy rendszeresen járják e területet. Most persze egy árva lélek sem volt a közelben.

Tovább ballagva kértünk egy kilátó szerű sziklás fennsíkra, innen csudaszép kilátás nyílt az alattunk elterülő völgyre, már megint fotózhatnékom volt, most a völgyben lévő farakásokat akartam művészien megkomponálni, meg a közelben a földön elkorhadó érdekes fatörzset. Barátom nem szólt csak villogott a szeme. Mivel leült a fűbe magam is ezt tettem és a csendben egyszer csak mekegés hallatszott. A közelben vannak a muflonok, haditervet készítettünk, le kell ereszkedni, és lent a vadászlesről becserkészni a modellt állni kívánó muflonokat. A szél éppen felőlük fúj a szagunkat sem fogják megérezni. Na azt nem is érezték meg de mire lecsörtettünk a meredek kavicsos és ezer meg ezer gallyal terített oldalon, addigra éppen el is mentek a mi modelljeink. Ez nem is csoda hiszen a völgy csendjében mint a petárdák durrogása úgy hatott ha ráléptünk egy gallyra ami természetesen készséggel engedelmeskedve a fizika törvényeinek el is tört. Mit eltört szinte szétrobbant.

Azért sem adjuk fel, bár bennem ekkor már körvonalazódott, hogy így ketten éppen egyel többen, vagyunk, mint kellene, mert őszintén megmondva még egy embernek is becsületére válik úgy közlekedni az erdőben, hogy a szuper érzékeny szaglású és hallású vadak ne szaladjanak ki mindjárt az országból is, nemhogy a saját erdejükből. Egyszercsak mocorgást hallottunk az avar alól, magam pocokra vagy egérre számítottam, azonban egy vakond volt. Mit egy odébb két lépéssel még kettő. Na ezt is lefotóztam, igaz nem jól mert vakuval, meg nagyon felülről, de megvan. Valószínűleg valahol kitaláltak a járataikból, és a kemény száraz földet nem tudták megdolgozni. Ezért kolbászoltak az avar alatt. Mi annak a valószínűsége, hogy három vakond (három vakondokok), éppen egy helyen téved ki a föld alól fényes nappal, és nem talál vissza? Ugye nem sok! Vagy van erre más magyarázat?

Folyt következik.

Kell-e hogy 37 évesen az ember felkészüljön az elmúlásra? Elvileg nem. De ha jobban bele gondolok, akkor bizony ez már az-az életkor lehet, ami akár azt is jelentheti, hogy az életem felén túl járok.

Szeretném, persze elvégezni azt a feladatomat, ami rendelve van nekem. Ez pedig a négy gyermek felnevelése. Teljesen egyértelmű, hogy az ő ballagásaikon, esküvőiken részt szeretnék venni. Aztán részese szeretnék lenni minden örömüknek és a sikereiknek, valamint támogatni szeretném őket lelkileg, ha bánkódni van okuk. Ez ugye lehet vélt vagy valós ok, könnyebb ezekből, a hullámvölgyekből kikecmeregni nekik, ha van valaki mellettük, aki támaszt nyújt.

Mint az előző bejegyzésemből láttátok a vasút veszélyes üzem, és amíg az ember mozdonyon utazik számolni, kell olyan szörnyű balesetekkel, mint a legutóbbi szőnyi eset, amikor egy kolléga az ütközés következtében a helyszínen életét vesztette. Nekem pl. rendszeresen visszatérő (rém)álmom, hogy egy éghető anyagot szállító tartályautó hajt a vágányra, és már nem tudom elkerülni az ütközést. A vészfékezés és a kikapcsolások elvégzése után menekülök a géptér felé de elesek, nagy recsegés, ropogás és üvegtörés zaja  közepette megállunk, de a mozdony egy elszabaduló alkatrésze alá beszorul a lábam és nem tudok kimenekülni a géptérből. Segítséget kérek mobilon, de érzem, hogy benzin illata van a levegőben, tudom, hogy a legkisebb szikra is lángba boríthatja a mozdonyt és az elgázolt tartályt. Szorult helyzetemről tájékoztatom az irányítót, aki megteszi a szükséges intézkedéseket. Mivel nincs mit tenni várok, s felhívom a feleségemet………

Nos általában ez az a pont ahol felébredek és fordulok egyet, hogy tovább tudjak aludni, de akkor már más álmot látok.

Mivel néha napján foglalkoztat az elmúlás kérdése, ezért átgondoltam, milyen temetést szeretnék magamnak. Ezt nagyjából elmondtam a feleségemnek is csak, hogy tudja.

A temető legyen az éppen aktuális lakóhelyemhez a lehető legközelebb. De ez csak egy a kritériumok közül mert az is fontos, hogy a közelben vasútvonal legyen, ugyanis szeretnék mozdonyvezető temetést. Ez nem áll semmi extrából, csak mindösszesen annyiból, hogy amíg a koporsót leengedik a sírba addig a közelben álló mozdony kürtje folyamatosan, szól. Sajnos már több ilyen temetésen vettem részt és engem mélyen megérintett ez a momentum. A koporsóból gondolom, kitaláltátok, hogy nem szeretnék hamvasztásos temetést. Bár nem vagyok nagyon mélyen vallásos, azért félem az urat, így természetesen csak és kizárólag egyházi temetést tudok elképzelni, annak rendje és módja szerint.

Röviden ennyi nem akarok még számadást készíteni arról mit értem el eddig és mit érhetek még el. Az álom nem túl gyakori, ergo nem is visel meg, alapjában véve egy optimista és vidám legény vagyok. Nem sokat gyötrődöm ezeken a dolgokon de az élet már csak ilyen ez is benne van a levegőben……………..;-)

Volt szakmám a mozdonyvezetés. tulajdonképpen ma is mozdonyvezetőnek vallom magam annak ellenére, hogy már nem ebből élek. Jelenleg is vasúton dolgozom és még mindíg részben a mozdonyvezetőkkel, s mint felettesük továbbra is megillet az ellenőrzés joga ergo továbbra is tartózkodhatok a mozdony vezetőállsán. S ha már ott vagyok akkor szinte mindíg vezetek is egy kicsit, azért hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból, mert ugye soha nem lehet tudni..... Ismeritek a klasszikus mondást: "egyszer fenn, egyszer lenn"!

Amíg aktív mozdonyvezető voltam soha nem gázoltam, már ha nem számítom bele azt a nagytestű kutyát amit egyszer egy Bp nyugati Esztergom fordulóban üttöttem el a Pilisben. Ezen a télen viszont egy ilyen ellenőrzés során való vezetésem majdnem elrontotta az eddig igen kedvező statisztikámat.

Semmi nem utalt a közelgő veszélyes helyzetre. A vonatunkkal minden gond nélkül áthaladtunk Hajmáskéren, a 80-as lassújel végét elhagyva felgyorsítottam 100-ra. A mozdonyvetzető kollégával az élet dolgairól elmélkedtünk. Közeledtünk a 8-as út felüljárója miatt a felsővezetékbe beépített kiszigetelt szakasz felé, már kezdtem a kikapcsolási manővert amikor észrevettem, hogy előttünk valaki már fékúton belül téblábol a sínszálak között. Ez azt jelenti, hogy azonnal átvillant az agyamban, hogy nem fog a szerelvény megállni, ha nem lép ki akkor el fogom ütni. Azonnal gyorsfékeztem, és ezzel egy időben nyomtam a kürtöt. A férfi észlelte, hogy rossz időben rossz helyen van, láttam az arcán, hogy az alkohol mámor ellenére felfogta, hogy nagy a  baj! Az egyetlen helyes megoldást választotta, jelesül azt, hogy kimenekül a sínszálak közül. Úgy vettem észre, hogy sikerül is neki kilépni, már már megnyugodtam amikor egy kisebb koppanást hallottunk a mozdony oldaláról. Döbbent csend ülte meg a vezetőállást, a pillanatnyi csendet a kolléga törte meg aki közölte, hogy pont a kiszigetelt szakasz alatt fogunk megállni, igaza is lett. Miközben az járt a fejünkben, hogy mit fogunk hátul látni, tettük a dolgunkat, telefonon jelentettük a gázolást jeleztük, hogy vissza kell gurulnunk a feszültség alatt lévő szakasz alás stb....

A kolléga elővette zseblámpáját és elindult hátra, én végül nem mentem mert nem volt zseblámpám így viszont a sötétben úgy sem tudtam volna segíteni! A kalauzt is maga mellé véve tűnt el a kocsik mellett. Felhívtam Veszprémben a szolgálattevőt, hogy hol állunk és hogy mi történt velünk. Mondtam neki, hogy ha majd indulni kell akkor vissza kell gurulnunk mert a kiszigetelt szakasz alatt csak úgy tudunk átgurulni ha lesz mód egy kicsit gyorsulni és lendületet venni. A szóbeli engedélyek elhangzása után maradt a vezetőálláson a magány és a gondolatok, nagyon rossz volt belegondolni, hogy esetleg meghalt az ember akinek az arcán nem sokkal ezelőtt még láttam a rémületet. Nem tudtam megállni, hogy ne hívjam fel a mobilján a kollégát, hogy mi van ott hátul? Hála Istennek azt mondta, hogy bár már majdnem feladták a keresést (mert a sötétben a zseblámpa fényénél nem sok mindent láttak), de meglett és nincs különösebb baja. Úgy sikerült megtalálni, hogy megzörrent a bozót, kolléga attól tartván, hogy esetleg egy kóbor kutya készül támadni oda világított és akkor látta meg a feltápászkodó alakot. Kérdezte tőle:

-Magát ütötte le a vonat?

-Igen

-Nincs semmi probléma?

-Nincs

S az áldozat már indult is volna tovább a falu felé, na nem addig a! Az irányító elrendelte, hogy vigyük be az áldozatot Veszprémbe mert akkor oda küldi a mentőket. S úgy is lett mire mi beértünk Veszprém állomásra addigra ott is voltak a mentősök. Elég ritka dolog, hogy egy vasúti gázolás áldozata a saját lábán távozik, de most ez megtörtént. Kissé csapzott volt a férfi, a homlokán nagy lila folt éktelenkedett, és a nadrágja alul kissé foltos volt elől folyadéktól, hátul egy bizonyos masszától ;-). Érdekes volt megfigyelni, hogy az ütközés előtti tekintetéhez képest most szinte teljesen józannak tűnt.

Később tudtam meg, hogy az agyrázkódáson kívül egy bordája tört el az áldozatnak, így elmondható, hogy neki is és nekem is szerencsénk volt. Neki mert megúszta, nekem meg azért mert ugyan már gázoltam, de még halálos gázolásom nem volt. Van néhány kolléga aki úgy megy nyugdíjba, hogy nem gázol soha. De sajnos ennek inkább az ellenkezője az általános! Tudunk olyan kollégákról akik bőven 10 áldozat felett járnak. A döbbenetes az, hogy ezek az esetek kevés kivételtől eltekintve, mind mind az áldozatok hibájából következnek be. Sajnos sok az öngyilkos, és sok a felelőtlen a tilos jelzés ellenére a vágányon keresztül hajtó autós, vagy átsétáló gyalogos.